I. NAGYRÁSKA TÖRTÉNELME

1.    A község fekvése

 

Nagyráska község a Nagymihályi járás délnyugati részén fekszik, sík területen, a Laborc folyó jobb partján, nem messze az ukrán és magyar határtól, amely terület Kelet-Szlovákiai síkság része. A község tengerszint feletti magassága 104 m, amely csak 10 m-rel magasabb, mint Szlovákia legalacsonyabban fekvő pontja Bodrogszögnél, amely 94 m.

A község határában mintegy 16 hektárnyi területet Szlovákia Kulturális Minisztériuma 1986-ban védett területté nyilvánított ráskai berek (raškovský luh) néven. Ez a védett terület Abara- Nagykapos – irányában az állami út jobb oldalán, a Laborc folyó töltése és a folyó ártéri erdők (lužné lesy) által behatárolt területén található, mely terület csoportos lelőhelye a védett kockásliliomnak (Frittilaria meleagris) és a tavaszi tőzikének (Leucojum Aestivum). Ez a terület érintetlen.[1]

2.    A településszerkezet kialakulása és változásai

 

„A 11. szászad előtt vidékünkön nem alakultak még ki állandó települések. Ilyenek csak később jöttek létre az állandósuló téli szállásokból. Ugyanis a honfoglaló magyarság egy része nyáron a mozgó legeltetést követte, a téli szállások körül pedig szántó-vető mezőgazdasági termelés folyt. Különösen megnőtt a földművelés jelentősége a kalandozások után, és ez teremtette meg a letelepedés alapfeltételeit.”[2]

2.1.         Természetföldrajzi adottságok

 

„A folyamat megismerésekor figyelembe kell venni az akkori természetföldrajzi viszonyokat, amelyek döntően hatottak a települések kialakulására. A Kárpát-medence északkeleti csücskében, az Alföld egyik szegletében ugyanis elsősorban a folyó- és állóvizek helyzete és mozgása határozta meg a lehetőségeket. A Zempléni-szigethegység kivételével a síkságon szinte mindenütt jelen volt a víz. A tengerszint fölött 94-97 méterre fekvő részek egész évben víz alatt voltak. Ez jellemezte a folyók környékét és széles sávját, de sok mélyedést is a Bodrogköz és Ung-vidék délnyugati részén. Időszakosan, azaz évente kétszer-háromszor víz borította el a 97-99 méter között fekvő területeket is. Csupán a 100 méterrel a tenger szintje fölött elterülő részek voltak egész évben ármentesek. A már említett Zempléni-szigethegység mellett elsősorban a vulkáni eredetű kisebb hegyek lejtői voltak alkalmasak a megtelepedésre. Ilyen helyen fekszenek ma is Királyhelmec, Szentes, Nagy- és Kiskövesd, Bodrogszerdahely, Szomotor, Imreg, Szürnyeg és Garany. A kora negyedkorban kialakult folyóhátak és teraszok ugyancsak ármentesek voltak. Itt szinte „gyöngyfüzért” alkotva fekszenek a községek, mint az egykori Ticce és Karcsa mentén a Felső-Bodrogközben. Ugyanez jellemzi az egész Ung-vidéket, a Laborc jobb partján fekvő községeket, valamint az Ondava közelében, északabbra fekvő Hardicsát. A homokbuckák legtöbb esetben szorosan kötődnek a folyamteraszokhoz, csak ritkább esetben különülnek el. Sajátságos az a tény, hogy csaknem minden település valamilyen folyóvíz közelében alakult ki. Ez nem magyarázható egyszerűen csak a folyóhátak nyújtotta védettséggel, hisz több község inkább kitette magát az árvizek veszélyeinek (pl. Ladmóc, Bés, Vécs stb.), csakhogy közel legyen a folyóhoz. Bizonyára a halászat volt egyik jelentős táplálékforrásuk, ezen kívül a folyami iszap termékenyen tartotta a földet trágyázás nélkül is, jól lehetett a dús növényzetű ártéri réteken legeltetni, és közlekedési szempontból is jelentősek voltak a folyók.

A Laborc egykor az Ondavával egyesült, északabbra a mai mesterséges medertől, és keletről indulva jobb partján feküdt(fekszik) Abara, Nagyráska, Kisráska, Hegyi és Deregnyő. A Latorca jobb partján az egykori Ung megyében is létrejött egy településlánc, ahová Bés (ez a Laborchoz is közel fekszik), Csicser, Kelecsény, Nyarád, Mocsár, Nagyszelmenc és Szirénfalva tartozik… A Laborc bal partján is találunk két községet: Vaján és Iske…. A 12. századig nem ismerünk egyetlen okiratosan azonosítható ma is létező települést sem.”[3]

2.2.         A közigazgatás rövid története

 

„Korszerű közigazgatásról csupán a megyék kialakulása és határaik megszilárdulása után lehet beszélni. Ez a folyamat a 11. század elején kezdődött és a 13. században fejeződött be. A Latorcától délre és a mai Laborctól nyugatra fekvő Felső-Bodrogköz, a Zempléni szigethegység vidéke, a Bodrogocska-Ondava és a Laborc jobb partja Zemplén megye részei voltak; a Latorca- a mai Laborc által zárt háromszög Ung-megye közigazgatása alá tartozott. Ez a helyzet lényegében az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnéséig fennállt, ha a megyéket nézzük.

A járások, mint egységek fokozatosan alakultak ki, és a 19. század második feléig nagy jelentőségük nem volt. Ezután viszont a kijelölt járási székhelyek (Királyhelmec és Nagykapos) befolyása megnőtt. Felső-Bodrogköz zöme a Királyhelmeci vagy más néven Bodrogközi járáshoz tartozott, az Ung megyei részek a Nagykaposihoz, Felső-Bodrogköz nyugati pereme és a Zempléni-szigethegység községei a Sátoraljaújhelyihez, a Laborc jobb partja a Nagymihályihoz, A Bodrogocska-Ondava vidéke pedig a Gálszécsihez.

Csehszlovákia létrejötte (1918-1920) alaposan átalakította a közigazgatási helyzetet. 1923-ig még fennmaradtak a régi megyehatárok, majd megalakultak a „nagymegyék” és vidékünk ekkor Nagymihályhoz került. 1928 után a nagymegyéket is megszüntették, és „tartományokat” alakítottak ki. Területünk ez időben a „Szlovenszkó” néven ismert tartományhoz tartozott… A Latorca-Laborc- Ung háromszöge a Nagykaposi járást alkotta. A Laborc jobb partján fekvő községek megmaradtak a Nagymihályi járás kötelékeiben….

Az első bécsi döntés után és a második világháború vége között (1938-1944) átmenetileg visszaállították a megyerendszert, azzal a változással, hogy a Laborc jobb partján fekvő községek is Ung megyéhez kerültek.

Csehszlovákia feltámasztása után a közigazgatást is átalakították. Az 1928-as formában létrejött Királyhelmeci és Tőketerebesi járás a Kassai, a Nagykaposi és Nagymihályi járás pedig az Eperjesi kerület részévé vált. Nagyobb közigazgatási átszervezésre később, 1960-ban került sor, amikor megszüntették a történelmi járásokat és az egész vidékünket hatalmi szóval besorolták a Tőketerebesi járásba. Az 1989-es politikai fordulat után, 1991 elején pedig megalakult a Királyhelmeci és a Nagykaposi körzet. Az előbbi területe megegyezik az 1960-ban megszüntetett járáséval. 1996-ban a körzetek megszűntek és helyettük létrejött, új határok között a Tőketerebesi és Nagymihályi járás. Felső-Bodrogköz a Zempléni-szigethegység vidéke és az Ondava környékének községei az előbbihez, Ung-vidék az utóbbi területi egységhez került.”[4]

3.    Nagyráska község története

 

1400-ban Nagyráskának már földsáncokkal körülvett vára -a Ráskaiak vára- állt. A várat a husziták bevették, de Mátyás király seregével a várat elfoglalta, és saját embereit költöztette a várba. A Laborc folyón, amely a falut körülvette, két vízimalom épült. Az 1878-ban az Ondava folyó szabályozására került sor, hogy ezzel megvédjék a környék falvait az állandó árvízveszélytől, a malmok működése megszűnt. A kuruc-felkelés idején a labancok az egész falut felgyújtották, mely teljesen leégett.

1831-ben kolera-járvány pusztított a faluban. A falu elnevezése az idők folyamán így alakult:[5]           

1332 – Rascha

1337 – Raska

1351 – Eghasasrasca

1485 - castellum de Raska

1478 – Naghraska

1773 - Welka Raska

1786 - Welke Rakowicze

1808 - Welke Rasskowce

1920 -  Veľké Razkovce

1927 -  Veľké Raškovce

3.1. A falu birtokosai nevek és számok tükrében

 

„Középkori oklevelekben Zemplén megyéhez tartozó helységként szerepel. Árpádkori birtokosai a Gut-Keled nemzetség tagjai. A Rátkay- majd a Butkay-családok közös eredetükre való tekintettel jogot formálnak a birtoklásra. Zsigmond király uralkodása alatt vára áll, amelynek tartozéka Kisráska és Hegyi. 1411-ben a Buttkay-, Ráskay és Málczai-családok együttesen új adományban kapják. A 14. században Rasca, majd Egyházasraska, 1478-ban Naghraska néven szerepel. A huszita háborúkban a Ráskaiak vára jelentős szerepet tölt be. 1485-ben „castellum de Raska” Ráskay László tulajdona. 1514-ben a Bajoni család, 1541-ben Sárossy Lukács, 1546-ban Bánffy László, Gazdagh Balázs és Bolycz Albert a fő birtokosai. 1548-ban Pestő Gáspár 9 portával bírja, 1569-ben nemeseké, egész jobbágyrésze 4 porta. A 16. században 4 egész porta, 20-22 jobbágycsalád a lakossága. Nemes családai nem állandó lakosok, vagy nemesi kúriában élnek, vagy katonai szolgálatban a végváraknál tartózkodnak. 1598-ban Ráskay Mihály nevén 3, Ráskay Györgyén 1, Eödönffy Kristófén 6, Sós Kristófén 3, Keresztes Tamásén 3 jobbágytelek áll. Az átvonuló császári csapatok kártételei miatt 1600-ban csak 13 használható háza van. A 17. század első felében az adószedők nem találtak többet 1-2 jobbágynál. 1610-ben 1 jobbágyporta, 1 jobbágy negyed telek és 2 zsellér negyedrész. 1630-ban 1 1/2 jobbágy negyedtelekre olvad le. 1649-ben Sándor Miklós részbirtokosa. 1696-ban 5 jobbágy és 2 zsellér a lakossága, határa a gyakori áradások miatt használhatatlan. 1715-ben 3, 1720-ban 6 magyar nevű jobbágycsalád élt. Ág.ev. temploma 1751-ben épült. A 19. század elején Horváth, Stéphán, Szentléleky, Péterffy- és báró Balassa-családok tulajdona.”  [6]

3.2.         A falu története Szombathy Sándor írása alapján

 

Nagyráska község történelmét Szombathy Sándor református kántor-tanító 1934-ben írott Nagyráska honismerete című írásában így jegyzi le: „Községünk eredete a régi idők homályába vész el. Fekvése rendkívül alkalmas emberi településre. Vize van, abban ízletes hal, a kiöntésekben a vízimadarak megszámlálhatatlan tömegei, az őserdők, melyek hatalmas területen körülvették a helyet, amelyekben vadak tanyáztak, mind-mind idecsalogatják a települni vágyó embert, hogy lakjon itt, hisz csak a kezét kell kinyújtania s a sült galamb szinte a szájába repül. Az ember mindig azt kereste, s keresi ma is, hol van a könnyebb megélhetése.

Hogy községünk régi eredetű, bizonyítja az, hogy az első írásbeli hiteles feljegyzés 1220-ból származik. Ekkor uralkodik az Árpád-házból származó II.Endre, kitől ebben az évben királyi adománylevél értelmében a Gut-Keled nemzetségből származó Buttkay-család kapja a községet. Itt állott a család várkastélya, amely ma is Várszög név alatt ismeretes, s amely a községtől déli irányban terül el, a helyét tölgy-cserjék borítják.

Ha tehát királyi okmány már 1220-ban említi a községet, bizonyára már régebben alapították, hogy mikor, azt nem lehet megállapítani, de iskola kertjében és szomszédságában még ma is látható egy kör alakú dombnak a helye, melyet egy régi egyházi irat is földvárnak nevez. Azt hiszem, nem lesznek messze az igazságtól, ha megkockáztatom annak a megállapítását, hogy ezt a földvárat még az avarok építették, akikről ilyen földvárak maradtak vissza.”[7]

 

II.      A TELEPÜLÉS KULTÚRÁJA

1.      Nagyráska, mint régészeti kutatások színhelye

 

Arról, hogy Nagyráska területe már az őskorban lakott volt a község határában feltárt sírok régészeti leletei tanúskodnak. Nagyráska régészeti leletei alapján a zempléni őskor kultikus helyévé vált. Némely lelet az európai régészeti alap jelentős emlékei közé lett besorolva. A község határában a kutatók több helyen bukkantak emberi jelenlét nyomaira – a legjelentősebbek az őstelepek és a feltárt sírok leletei, melyek a kőkor, az újkőkor és a bronzkor idejéből származnak.

1960-ban a Laborc folyó töltésének az építésénél lakógödrökben cserép edények, valamint obszidián maradványokra bukkantak, melyek a keleti vonaldíszes kerámia kultúrájának kezdeteire utaltak.

Jelentős újkőkori (neolit) leleteket fedeztek fel 1971-ben, amikor a tranzit gázvezeték építési munkálatainál a vezeték mentén lakógödrök összességét tártak fel a kutatók a falu északnyugati részén. A kutatás vezetője J. Vizdal volt, aki az addig kevésbé ismert, megmentett kerámiai leletek összességét a falu nevéről ráskai csoportnak nevezte el, mely a keleti vonaldíszes kerámia kultúrájának későbbi korát képviselte.

A feltárt leletek nagy része fekete ornamenssel volt díszítve, ritkábban fordult elő a piros színű díszítés. A vastagabb falú edények mélyített díszítésűek, a vékony falú kerámia maradványait finomabb vésett, a tiszadob-i csoportra jellemző ornamensek díszítették.

A ráskai-csoport művészi kifejezése egyike a legigényesebben kidolgozott kőkori díszítési stílusnak Szlovákiában. Jellemzője az edények alakjainak sokszínűsége mellett a szalagos díszítésű kerámia és a vonaldíszes kerámia.

Az 1971-1972-ben folytatott régészeti kutatások további jelentős régészeti felfedezéseket eredményeztek. Az addig nem ismert, pontozott díszítésű kerámia a csiszolt kőmaradványok, valamint az állati karmokból készült leletek alapján beigazolódott egy új népcsoport beáramlása térségünkbe Lengyelország déli részéről.

Ezeket a kerámia edényeket alacsonyabb vagy magasabb kúpszerű, üreges talp jellemezte, pirosra festett alapon fehér csíkok vagy kacskaringós motívumokkal.

„Az újkőkor korai és középső szakaszában tehát (Kr.e. 5500-3800) először az alföldi vonaldíszes kerámia népe jelent meg vidékünkön, akiket a bükki kultúra embere követett. Ezek a műveltségek, akárcsak az utánuk következők, már a bizonyos megtelepedést igénylő földművelő és nomadizáló pásztorkodó kultúrákhoz sorolhatóak. Kultuszukban fontos helyet foglal el a halottakról való gondoskodás. Az elhunytakat a tűzhely közelében temették el, és a sírokba olyan kellékeket tettek, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy hittek a halál utáni életben.

A kései kőkorszaktól (Kr.e. 3800-2300) a tiszai-herpályi-csőszhalmi műveltség népe az ismert. Náluk már a csoportos temetkezés szokása, tehát a temetők létesítésének a szokása ismert.”[8]

A község határában újkőkori (neolit) zsugorított csontvázas sír lett feltárva a Csőszhalom-Abara-i csoportból, mely leletek jellegükkel nemcsak a kései kőkor emlékeinek az alapjait gazdagították, hanem hozzájárultak egész zempléni térségünkben megtelepedett népek fejlődésének megismeréséhez.

A legjelentősebb sírfeltárásokra községünk határában az 1974-es évben került sor. Talajjavítási munkálatoknál fedeztek fel egy nagy kiterjedésű csontvázsír temetőt. A mintegy 1240 négyzetméternyi területen 44 sírt tártak fel, mely eddig az első teljességében feltárt sírmezeje a tiszapolgári kultúra népének a Kárpát-medence északkeleti részén. A feltárt sírok régészeti leletei a kései kőkort (eneolit) képviselik.

Az elhunytak mind zsugorított helyzetben – a férfiak jobb, a nők bal oldalukon fekve - voltak eltemetve. A sírhelyek különböző púposkiképzésű kerámiatálak, bögrék, tőrök, balták és más eszközök, valamint rézből és aranyból készült ékszermaradványok gazdag lelőhelyei voltak. Ezekben a sírokban talált edények felülete nem festett, inkább a külső plasztikus kiformázás jellemezte – különböző fogantyúkkal, fülekkel voltak ellátva. Gyakori, hogy az edényeket valamelyik állat, leggyakrabban madár alakúra formázták.

A kerámia edények leggyakrabban kettesével voltak elhelyezve az elhunytak arca előtt, az egyik sírban azonban 14 darab különféle tárgyat találtak.

A férfi sírokban talált arany ékszermaradványok kétségkívül egyedülálló leletnek számítanak. Az elhunyt társadalmi felsőbbrendűségét és gazdagságát demonstrálják. Hasonló ékszereket találtak Bulgáriában, Romániában és Magyarországon, amelyek fejlett délkeleti népekkel való kölcsönös kapcsolatokra utalnak, valamint legrégebbi bizonyítéka az arany lelőhelyének és feldolgozásának Szlovákiában.

A csontvázsírok kutatásánál beigazolódott, hogy tiszapolgári kultúra egyik fontos nyersanyagforrása a kő volt. A leletek között pattintott és csiszolt kőből készült szerszámok találhatók. A sírokban talált szarugumók - melyekből szintén pattintással készítettek szerszámokat – bizonyítják, hogy régiónk ősei kapcsolatban voltak a távoli északkeleti népekkel. A szarugumók elsődleges lelőhelyei ugyanis az Ukrajnában, Volyne helység környékén találhatóak.

Nagyráskán, Jesso Albert kertjében véletlenül a pince alapjainak kiásásánál egy 26 cm magas, fekete agyagedény került a felszínre, melyről a szakemberek által végzett vizsgálat után kiderült, hogy a bronzkor középső szakaszából származó hamvazó edényről, urnáról van szó. Ez a lelet igazolja, hogy területünkön a bádeni kultúra péceli csoportjának a népe volt jelen. Itt a halottak kultuszában jelentős váltás történt, amely hosszú évezredeken keresztül meghatározta a temetkezés formáját. A bádeniek ugyanis halottaikat elhamvasztották.

Ez az amfora - felületén a kétkerekű fogat kiábrázolásával, mellyel az elhunyt hamvait szállították az urnamezőre - Közép-Európa egyedülálló, a bronzkor középső szakaszára jellemző Suciu de Sus kultúra legrégebbi emléke. A temetkezési rituálé kiábrázolása az edényen - az antik- ógörög kultúra elemeinek az utánzása- a délkeleti népekkel való kapcsolatokra utal, melyek társadalmi-gazdasági fejlettsége óriási hatást gyakorolt a Kárpát-medence népeinek a fejlődésére.

További népek letelepedése Nagyráskán nem annyira jellemző. A hallstatti kultúra nyomait kevésbé jelentős - a temető mögötti területen talált– fazekak, tálak cserépmaradványai igazolják.

A kései vaskorra - latén kultúra korára – utaló, kiformázott szélű és vésett díszítésű fazekak darabjai is megtalálhatók voltak községünk egyik kertjében.[9]

Szakdolgozatom melléklete tartalmazza a régészeti kutatások leleteinek

fényképeit.

 

III. NAGYRÁSKA LAKOSSÁGA

1. A lakosság nemzetiségi és felekezeti összetétele

1.1.         A 2001-es népszámlálás eredményei községünkben

 

A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatalának 200l-ben végzett népszámlálási statisztikája szerint községünk lakosainak száma 347, ebből magyar nemzetiségűnek vallotta magát 290, szlováknak 52, cseh nemzetiségűnek 3, 2 lakosnál nem megállapított.(1.ábra)

Felekezeti hovatartozás szerint reformátusnak vallotta magát 169 lakos, római katolikusnak 111, görög katolikusnak 29, Jehova tanúinak 29, 4 lakosnál nem megállapított, 5 lakos nem vallotta magát egyik felekezethez tartozónak sem.(2.ábra)

A 2001-es felmérés szerint a gazdaságilag aktív lakosok száma 143, ebből 83, (50,4%) a férfi, 60 (49,6%) nő. A községben 108 ház található, ebből 99 lakott, 9 nem lakott.[10]

 

 

1.2.         A lakossága nemzetiségi és felekezeti hovatartozásának az alakulása

 

„A ma meglevő családok közül a reformátusok a domináló törzsökösök, míg a katolikusok csak a múlt századtól kezdve szivárognak be a községbe, mint béresek, kanászok, pásztorok, kiknek legnagyobb része a nevekből következtetve szláv eredetűek –inkább ruszinok, mint szlovákok- Sziszák, Dzsogány, Bucskó, Kusnyír, Loósz stb.

A község lakosai a nemes –jobbágy világban az akkori törvények, jogszokások következtében, minthogy itt vár is állott, várjobbágyok lehettek, akiknek bizonyos mértékben nagyobb jogaik voltak, mint a tulajdonképpeni jobbágyoknak. Bizonyítja ezen állításomat az is, hogy mikor legrégebbi forrásmunkám a predikátor és oskolamester fizetését felsorolja, külön kategóriába sorozza a nemeseket, gazdákat és zselléreket. A reformáció ide korán eljutott, s mert a várúr felvette – Ráskay család- a reformált hitet, a község lakosai is azok lettek. Hogy ez a község milyen mértékben lett református, egy legrégibb 1798-ban, az akkori predikátor által véghezvitt részletes népszámlálás szerint a község 279 lakosából csak 6 katolikus, a többi református.

Vallás és nemzetiség szempontjából csak az 1921. évi népszámlálás van kezeim között, a többi évekből csak a lakosság száma ismeretes. Az egyes évek szerint a lakosok száma a következő:

Év                   lakos

1890                467

1900                469

1910                466

1921                377

1930                405

1934                407

Az 1921. évi népszámlálás szerint nemzetiségre nézve csszl. 17, magyar 346, ruszin 1, zsidó 7, idegen 4, egyéb 2.

Vallás szerint: rkath. 110, gkath. 37, ref. 217, zsidó 12, egyéb 1.

Az általam 1934. novemberében végrehajtott népszámlálást csak vallás szempontjából végeztem el: s akkor a következő eredményhez jutottam: ref. 234, rkath. 136, gkath. 28, zsidó 9.

Amint a legelső 1798 –iki népszámlálásból kitűnik, a községnek valamennyi lakosa 6 kivételével református, míg 120 év múlva már tekintélyes számú katolikus van, míg a törzsökös reformátusok száma tetemesen apadt. Ennek oka a következő: E század elejéig nemes, birtokos urak – Balassa, Péterfy, Szentléleky, Gombos, stb. – laktak itt, ill. itt volt birtokuk. A cselédeket, gazdasági alkalmazottakat mindig idegenből hozatták, mert olcsó bérért jöttek, s itt ragadtak. Ezek mind katolikusok voltak….

A következő ref. családok vannak itt rég időtől fogva: Czinke, Tóth, Tamás, Kaszonyi, Fekete, Dőry, Béres, Kozma, Takács, Csicseri családok. Katolikusok 1800-tól fordulnak elő: Budai, Rudas, Bucskó, Zsegnyánszki, Gyurka, Novotny, Dzsogány stb.”[11]

2.    A lakosság foglalkozása és jellemzése

 

A falu lakossága ősidőktől fogva növénytermesztéssel – a falu címere malmot, búzakalászt és egy halászt ábrázol - és állattenyésztéssel foglalkozó nép volt, ez volt jövedelemének a forrása. Változásra az 1950-es évek után került sor. A környékünkön megindult iparosítás - a vajáni hőerőmű, kendergyár megépítése majd később a Slovnaft, cipőgyár, valamint a Tranzit gázvezeték üzembe helyezése - és szövetkezetesítés jelentős mértékben megváltoztatta a falu lakosságának az életét. A lakosság nagy része 1993-ig továbbra is a helyi szövetkezetben dolgozott, kisebb része az iparban talált munkát. Azóta sajnos a helyzet negatív irányban változott, a környékbeli üzemekben tömeges elbocsátásokra került sor, amely községünk lakosságát is érintette. Jelenleg a községben sok a munkanélküli, ezek inkább a fiatalabb korosztályhoz tartoznak.

2.1.         A falu lakosságának jellemzése Szombathy Sándor írásában

 

„Három jó tulajdonsága van: takarékosság, józanság, munkaszeretet…. „Gyerekkoruktól szoktatják a munkához. Meg van írva s általánosan tudott dolog, hogy a földműves ember 18 órát dolgozik, ez a nagyráskai emberekre kiigazítandó, hogy 24 órát is dolgozik…. Módos, vagyonos nép. Szegény alig található. A nagybirtok eladása még a háború előtt megkezdődött s tartott a háború utánig. Most nagybirtokos nincs, minden föld a kisgazdák kezében van. Nem is tud itt semmiféle politikai szélhámos falhoz állítani senkit sem a földosztás ígérgetésével. A háború alatt és utána következő konjukturális időben temérdek pénz volt birtokában, de a krízis lelohasztotta a pénztárcákat…. Dacára annak, hogy földet nem tud venni, mert nincs kitől, rajongóan ragaszkodik a földhöz. Ez imádatának a tárgya….

Tisztán beszélnek magyarul. A beszédük kimért, meggondolt. Szeretnek képletekben beszélni. Éles megfigyelők, józan gondolkozásúak, de ebben már az anyagiasság győz. Minden dolgot abból a szempontból ítélnek meg, van-e abból közvetlen hasznuk, vagy nem. A közért nem nagyon áldoznak, különben semmiért sem, ha pénzkiadásról van szó, de ha valaki értelmesen megmagyarázza, ha nehezen is, kinyitják kissé a pénztárcát. Ha valakiről megérzik, hogy önzetlenül munkálkodik értük, megbecsülik, s tőlük telhetően kedveskednek is…. Templomba járó nép. Énekelni szeretnek és tudnak.”[12]

Kevés kivétellel így jellemezném Nagyráska mai emberét is. Továbbra is jellemzőek rá a fentiekben említett tulajdonságok, főleg ami a munkához való hozzáállásukat illeti. Szorgos, dolgos nép lakik itt ma is. Munka után szívesen töltik idejüket kerti és ház körüli munkával, a zöldségtermesztés szinte hagyománnyá vált falunkban. Vannak családok, akik megélhetésüket az általuk kitermelt zöldség eladásával biztosítják. Községünkben vannak sikeres vállalkozók is.

3.    A II. világháború áldozatai

 

A falu lakosságát tragikusan érintették a II. világháború eseményei. A harctéren, katonaként és az otthonról elhurcoltak és fogságban meghaltak száma 13. A háború borzalmai után vidékünk lakosságát a magyar férfiak tömeges deportálása rázta meg. Géczi Lajos a Civilek hadifogságban című könyvében élete legmegrázóbb élményeit leírva mutat rá népünk tragédiájára. „Az utókornak azonban tudnia kell erről is, mert a történelmi objektivitás így kívánja. Mi itt, Nagykaposon mindmáig valljuk a város szülöttével, Erdélyi Jánossal : „Ki kell mondatni a szónak, bármennyire is veszedelmes az idő, hogy el ne haljon, s emlékezetben tartassék”. Bár hangosan nem panaszkodtunk, nem is panaszolhattuk el az elmúlt 45 évben, milyen nagy baj esett meg velünk, egymás között számon tartottuk, suttogva mondtuk, hogy a túlélők távoztával a jövendő is tudjon a gyalázatról, amit velünk szemben elkövettek. A kollektív és egyéni fájdalom leírhatatlanul nagy volt, és súlyosságát még az is növelte, hogy nyilvánosan ki sem beszélhettük magunkból ezt a mi nagy, közös fájdalmunkat…

Mindig szent meggyőződésem volt, hogy egy rekviem kijár a hazulról, otthonukból elhurcoltaknak, a Donbasz földjében és másutt pihenő százaknak, akiknek még a háborúban elesetteket megillető végtisztesség sem adatott meg. Az elhunytak emlékét csupán a család, a faluközösség emlékezete őrzi, egy darabig. Aztán egyszer csak örökre lehunyja szemét a legmakacsabbul emlékező is. És nincs tovább, a jeltelenül elföldelt ember örökre kihull az emlékezetből.”[13]

Hogy ez Nagyráskán ne történhessék meg a katolikus és református hívek közvetlen az 1989-es változások után azt az emlékművet, amelyet a kommunista hatalom állíttatott - a falunkat 1945-ben „felszabadító dicső szovjet hadsereg” tiszteletére- közös összefogással a háborúban és fogságban elhunytakra való emlékezés méltó helyévé alakították át. Ezen a helyen halottak napján a református és katolikus hívek közösen imádkoznak elhunytaikért.

 

 

„Otthonról elhurcoltak és fogságban meghaltak            Harctéren, katonaként elhunytak

kora                                                                         kora

Béres Béla                    18                                           Bajusz János               38

Gyurka János                41                                           Csörgő András           27

Kaszonyi Mihály          32                                           Pribula János              25

H.Kaszonyi Mihály      34                                           Rudik Gyula               32

Popély Béla                  18                                           Tamás Gyula              25

Tamás István                22                                           Tamás Mihály             37

Tóth Péter                     40

 

Azoknak a száma, akiket otthonukból hurcoltak el és hazatértek 15.

Bálint Péter                   40                                           Biláz Vince                 18

Bucsko Endre               21                                           Czinke András           45

Dőry Zoltán                  18                                           Hami István                36

Kacso András               40                                           Kaszonyi Sándor        22

Koscsánszky Bertalan  37                                           Menyhért Gyula         27

Takács András              31                                           Takács István             41

Takács József                18                                           Tamás János               41

Tamás Zoltán                19”[14]

 

Ők voltak azok 15-en, akik csak suttogva beszélhettek a borzalmakról, amit átéltek.

Ma közülük sajnos már csak 3–an élnek, legtöbbjük még a 90-es évek előtt eltávozott.

 

IV. KÖZSÉGÜNK ISKOLÁI

1.    Községünk iskoláinak története

 

Kiss Albert a helybeli magyar nemzeti iskola tanítója 1951-ben kezdi írni az iskola krónikáját, mely szerint községünknek már 1696-ban volt iskolája, és 1930-ig, kizárólag csak magyar iskola működött a faluban.

A krónika anyaga a református egyház 1796-os feljegyzéseiből való, valamint szóbeli elbeszélések alapján állították össze. Az ő feljegyzései alapján a község első krónikáját Barna József helybeli református lelkész kezdte írni, amelyet azonban a második világháború eseményei elpusztítottak.

Az 1947-ig működő református magyar iskoláról Szombathy Sándor kántor-tanító a már említett írása 14-ik oldalán így ír:

„A reformáció, ha valamely helyen meggyökeresedett, első dolga volt  a templom mellé iskolát alapítani. Minthogy helységünk régi református hely, református iskolája nagyon régi, hisz egy régi okirat az „oskola mester” fizetését is megemlíti. Az iskola ugyanazon a portán volt, amelyen ma, csak az épület mellett az a rész volt, ahol ma a Laborcra járnak vízért, a parókiával szemben. Az iskola és tanítói porta hossza 67 öl, szélessége 35 öl. Szalmával volt fedve. A tanító fizetése 19 vékás föld és rét, ezen felől az egyháztagoktól természetbeni. 1793-ban a község leégett, azért a nép elszegényedése folytán tanítót nem tartott. Az egyház bevételi rovatában 7. tétel alatt ez olvasható: Rektor Úr Isten dicsőségére adott 1 frt-ot. Tehát az iskola nem sokáig szünetelhetett.

Ezt a mostani iskolát 1905-ben építette fel az egyház önerejéből. Van benne 1 tanterem 8,7 x 5,6 x 4 méterrel. Egy előszobával, két szoba, konyha, kamara, széles tornáccal, a végén az 1934. év novemberében épült nyári konyhával, melyben van kemence is. Az épület cseréppel van fedve. A tanterem padlója olajozva van. A felszerelés 181 számot tesz ki 5.000 kč értékben. A református iskola növendékeinek a száma 44. Ebből kettő római katolikus, a többi református. Nemzetségileg nézve mind magyar. Rendesen járnak iskolába.

A tanulók könyvtára az idén lett megalapítva 10 könyvvel 50 koronaértékben. Az iskolában van tanítói, tanulói, és ifjúsági könyvtár. Mindegyiknek az állománya kevés kötetből áll. A tanítói 13 db, pedagógiai művek a tanulói könyvek 18 db. Az összes 323 korona értékű. Az ifjúsági könyvtár 20 darabból áll, értéke 495 korona. A református iskolában van a községi magyar könyvtár 43 darabbal.

A református egyháznak van énekkara, 4 szólamban tanulva az énekeket, ünnepélyes alkalmakkor szerepel. A tanító ezen kívül ismeretterjesztő előadásokat is tart.”[15]

1.1.         A református magyar iskola bezáratására tett kísérletek

 

„A tiszáninneni egyházkerületbe tartozó s a felső-zempléni egyházmegyébe kebelezett és a szlovák nyelvhatár (jelenleg országhatár) mentén fekvő, 250 színmagyar lelket számláló nagyráskai református egyházközség, a cseh uralom 20 fájdalmas esztendeje alatt, valósággal a végvár szerepét töltötte be a magyar fajiság és a magyar szellemi és lelki élet küzdőterén.

A cseh hatóságok ennek nagyon is tudatában voltak és jól tudták azt is, hogy amíg az ősi református templomban magyarul hangzik az Ige és amíg az ősi református iskolában magyar nyelven és szellemben tanulnak gyermekeink, addig Nagyráskát szlovákká tenni nem lehet. Miután istentiszteleti szerttartásunkba és belmissziói munkánkba a gyülekezet színmagyar volta és egyetemes egyházunk autonóm jellege miatt bele nem avatkozhattak, ott támadtak meg bennünket, ahol sebezhetők voltunk, vagyis az iskolánkon keresztül.

Iskolánk ugyanis felszerelés dolgában 1926-ig meglehetős elhanyagolt állapotban volt. A nagymihályi tanfelügyelőség- ahová iskolánk tartozott- ezt észrevéve, megtalálta az utat, melyen keresztül a támadásoknak szinte végnélküli sorozatát indította az évszázados magyar református iskolánk ellen.

1927-ben iskolánk megkapta az első kormányintést és szigorú felhívást a hiányzó felszerelés pótlására. Az egyházközség akkori vezetősége Szabó Sándor lelkésszel az élén megértve, hogy micsoda veszély fenyegeti iskolánkat és az iskolán keresztül az itteni magyarságot, a követelésnek eleget téve 4225,45 cseh korona értékben pótolta a hiányzó felszerelést. A csehszlovák tanügyi hatóságok látva azt, hogy az iskolafenntartó egyház még súlyos áldozathozatalok árán is ragaszkodik iskolájához, megpróbált más, eredményesebb eszközhöz nyúlni, hogy kitűzött célját, vagyis iskolánk megfojtását keresztülvigye. Ennek a célnak a keresztülvitelére legalkalmasabb eszköznek kínálkozott számukra a községben a felekezeti béke megbontása. Ezt igazolja a következő tagadhatatlan igazság:

Nagyráskán 1930-ig kizárólag egy iskola működött az évszázados 1 tanerős magyar református iskola és ide jártak a polgári község összes tanköteles gyermekei. 1930-ban az történt, hogy politikai községünk másvallású lakosai – akik egy pár család kivételével a múlt század dereka táján kezdtek községünkbe tót és polyáklakta vidékekről beszivárogni, mint szolgák és cselédek, s akik azóta már megmagyarosodtak – nem akartak hozzájárulni a református iskola fenntartási költségeihez – dacára annak, hogy az egykori szolgasorból kiemelkedve 95 %-ban már mind jómódú gazdaemberek - és, hogy gyermekeiket minden anyagi áldozat nélkül taníttathassák, szlovák tannyelvű állami iskolát kértek.

A csehszlovák tanügyi hatóságok természetesen örömmel tettek eleget ez irányú kérésüknek és 1930.X.20-án a 100 %-os magyar nemzetiségű Nagyráska községben a Csehszlovák Állami Liga az iskolát meg is nyitotta. Ez az iskola kizárólag elnemzetelenítő célokat szolgált és ennek az iskolának a növendékei egy-két megtévedt reformátuson kívül, kizárólag római és görög katolikusok, valamint zsidó vallású tanulók voltak. Ennek a szlovák ligaiskolának községünkben való felállítása és a katolikus, valamint a zsidók által való agilis támogatása, rendkívül veszélyeztette és fenyegette a mi évszázados magyar református iskolánk létét és az egész község további magyar jellegét.

Ezt bizonyítja az a tény, hogy 1933-ban iskolánk megkapja a II. számú kormányintést és újabb keményhangú felhívást a hiányzó iskolai felszerelés mielőbbi pótlására. Az iskolafenntartó egyház presbitériuma hivatásának magaslatán állva a veszélyt meglátva és, hogy ezt elhárítsa 1933-ban, ahogy az egyházi számadások igazolják 3490.50 cseh koronát költött újabb iskolai felszerelésekre.

1933-1938-ig nem szűntek meg az újabbnál-újabb, szinte a lehetetlenséggel határos követelések. Az iskolafenntartó egyházközség élén Kalitza Dénes lelkésszel minden teljesíthető követelésnek eleget tett, csakhogy évszázados magyar református iskolánkat a bezárás veszélyétől megmentsük. Ezt a heroikus harcot az iskola megmentéséért igazolják a számadási könyvek adatai, melyek szerint 1933-1938-ig az iskolai felszerelésekre újabb 4358,65 cseh koronát költött az egyház.

Miután ez a mindenféle adóktól megterhelt maroknyi gyülekezet, teljesen a maga erejéből minden áldozatot meghozva az iskola felszerelési követelményeknek szinte az előíráson felül is eleget tett, a csehszlovák tanügyi hatóságok olyan követelésekkel léptek fel, amelyeket teljesíteni a legjobb akarat mellett sem állt módunkban. Ilyen követelések voltak: kicsiny a játszótér, az iskola környezete nem megfelelő, szertár építése - és ha csak 1938 szeptember 1-ig nem teljesíttetnek, az iskola megkapja a III. számú kormánydöntést, ami egyenlő a bezárással. Mondanom kell, hogy ezek a követelések minden jogos és törvényes alapot nélkülöztek és annak a gonosz tervnek álltak a szolgálatában, amelynek a célja az volt, hogy Nagyráskán a magyar iskola megszűnjön és ennek következtében a szín magyar község népoktatása teljes mértékben ki legyen szolgáltatva a községben felállított és működő csehszlovák állami iskolának.

Hála legyen a gondviselő Istennek, aki reánk tekintett árva magyarokra és 1938 őszén úgy intézte a világ folyását, aminek következtében az ősi iskolánkra kimondott halálos ítéletet ellenségeink végre nem hajthatták.  Ha verejtékezve is, de meghoztuk a kívánt áldozatokat, mert az a magasztos cél és tudat vezérelt bennünket, hogy iskolánk megmentésével községünk magyar mivoltát mentjük meg az elszlovákosítással szemben.

Hála a jóságos Istennek, hogy célunkat – ha nehezen is – de elérhettük és magyar református iskolánkat, mely a cseh elnyomatás alatt magyar nemzeti missziót végzett, megmenthettük a felszabadulás várva-várt boldog pillanatáig. Iskolánk üldöztetésével kapcsolatban mindnyájan sok keserű cseppeket megittunk, de különösen kántor-tanítónk Szombathy Sándor, akit exisztenciális szempontból is érintett ez a hajsza, mert állandóan ott lebegett felette, mint Damokles kardja, az iskola bezárásának veszélye. Ezen kívül a személye ellen is indítottak támadást, ugyanis 1937-ben a nagymihályi tanfelügyelőségen feljelentették, hogy a szlovák állami iskola ellen agitál. Csak az akkori tanfelügyelő jóindulatán múlott, hogy be nem börtönözték. Minden üldöztetés ellenére is hűségesen kitartott: törhetetlen magyarsága, egyházunk valamint iskolánk iránti hűsége és szeretete mellett.”[16]

 

 

 

1.2.         Állami iskola létrehozása

 

„1930 okt. 20-án megkezdődött az első szlovák nyelvű tanítás a Cseskovics János első szobahelyiségében. Az első tanító Stukner Sándor volt, aki Szepesből, Iglóról származott. A közvélemény őt jó tanítónak ismerte. A tanítás szlovák nyelven 17 tanulóval kezdődött, mind római katolikus vallásúak voltak. Stukner nem sokára tüdőgyulladást kapott és elhagyta az iskolát. Stukner után Sztasko Erzsébet, hajadon tanítónő került a szlovák iskolába, közben a magyar iskolán (református elemi népiskola) változatlanul Szombathy tanító maradt.

Sztasko Erzsébet után Bunák, majd pedig Weis nevezetű tanítók tanítottak. Weisről ismeretes volt az a tény, hogy az iskolával nem sokat törődött. Ezek után következett Köhler majd Galba tanítók. Az utóbbiról ismeretes az a tény, hogy a jó zenész muzsikus volt és sokat zenélt a korcsmában is, ahol gyakran étkezett. A legutolsó volt Vasainé a Cseskovics-féle iskola helyiségben szlovák nyelven.

1937 okt. 10-én felszentelték az újonnan épült szlovák iskolát, amelyet a Szlovák Nemzeti Liga építetett. A földterületet Tamás Pál gazdálkodótól vették meg 10.000 Kčs-ért. Maga az iskola 160.000 Kčs-ba került teljes felszereléssel.

A magyar megszállás idején 1938 nov. 10-től 1944 nov. 20-ig ebben az iskolahelyiségben 3 tanító cserélt gazdát: Lesko József, Csiky Kálmán és Kardos Rezső.

1945-ben a felszabadulás után ebben az iskolaépületben ismét szlovákul folyt a tanítás. Első tanítója Sesztko János, aki Falkusról volt áthelyezve. A nevezett tanító 1945-től 1950 nov. 27-ig működött ezen az iskolán. Közben 1948-ban a februári események következtében ismét megnyílt a magyartanítás. Erre 1950 szept. 1.-én került sor.

Az első magyar tanító Urbán Albert volt. Vele egy időben új tanító, lett idehelyezve Kiss Albert néven, aki 1951-től a mai napig tanít magyar nyelven ezen az iskolán.”[17]

 

 

1.3.         A református iskola megszűnése

 

A második világháború befejezése után, a szovjet csapatok bevonulásával egy új társadalmi rend kialakulása kezdődött el, amely egyáltalán nem kedvezett semmilyen egyházi életnek. A hírhedt beneši dekrétumok következményei súlyosan érintették csaknem színmagyar lakosságú vidékünket, nem lehetett magyar nyelven tanulni, tanítani. Szombathy Sándor kántor-tanító a reszlovakizációs törvénnyel nem értett egyet, ezért nem kapott állást, nem taníthatott. Fizetést nem kapott az 1944. év végétől 1947-ig.

„Egyházunkban 16 éven át hűségesen és lelkiismeretesen teljesítve tisztségével járó kötelességét, a körülmények kényszerítő hatása folytán 1947. február 18-án gyülekezetünkből családjával együtt Magyarországra települt át. Egy évig Legyesbényén tanít, majd Sárospatak-Bodroghalászon. Ez utóbbi helyen tanított a deregnyői származású Koncsol Évával nyugdíjazásáig. 92 éves korában halt meg”.[18]

Szombathy Sándor községünkből való távozásával megszűnik a tanítás a református iskolában. Az eddig református iskolában tanuló gyerekek az állami iskolát látogatták, amelyben szlovák nyelven folyt a tanítás.

1.4.         Jelenlegi helyzet az iskola tekintetében

 

Községünkben jelenleg nincs működő iskola, bár a 70-es évek elején felépült egy korszerű iskolaépület egy tanteremmel, melyben helyet kapott a községi egész napos óvoda, valamint a tanítói lakás. Az épület átadására 1972. február 22-én került sor.

A tanítás az új óvodában 1972. március elsején kezdődött el, amely a mai napig folyik, természetesen magyar nyelven, Kacso Aranka óvónő vezetésével.

Az új iskolában a tanítás 1-4. évfolyamokban az 1972/73–as tanévben kezdődött el, két tanerővel. Az iskola pedagógusai Jesso Albertné és Horkay Erzsébet tanítónők voltak. Sajnos az oktatás ebben a szép, új iskolában nem sokáig folyhatott, mert a falu iskolája a hetvenes évek végén kezdődött integrációs folyamat áldozata lett, a környékbeli falusi kisiskolákhoz hasonlóan. E folyamat részeként a mi kis községünk iskolájának kapuja is bezárult. A falu kisdiákjai az 1977-78 tanévtől már a szomszédos Vajáni Magyar Tannyelvű Alapiskolát látogatták, amely 6 kilométerre van községünktől. Az 1989-es bársonyos forradalom után községünkben voltak próbálkozások az iskola újbóli megnyitására, sőt olyirányú törekvések is, hogy esetleg egyházi iskola létesüljön falunkban. Ez a terv – a kevés iskoláskorú gyerekre való tekintettel - meghiúsult, majd a szomszédos Abara községgel való összefogás eredményeképpen az 1990-91–es tanévtől a falu alsó tagozatos kisiskolásai már Abarára járhatnak iskolába. Az alsó tagozat elvégzése után a Nagykaposi Erdélyi János Magyar Tannyelvű Iskolát látogatják, az utóbbi időben pedig már egyre többen adják gyerekeiket a 2001-ben indult Vajáni Református Iskolába.

Az iskolalátogatással kapcsolatban megállapítható, hogy a református szülők gyermekeiket ma is magyar tannyelvű iskolába járatják. A katolikus szülők gyermekeik magyar anyanyelve ellenére – kevés kivétellel – inkább a szlovák tannyelvű iskolát részesítik előnybe.

Büszkén elmondhatjuk azonban, hogy gyülekezetünkből a múltban és jelenleg is sokan főiskolán és egyetemen folytatták, folytatják tanulmányaikat. Annak ellenére, hogy az alap- és középiskoláikat magyar nyelven végezték, a főiskolai illetve egyetemi oklevél megszerzése szlovák nyelven számukra nem okozva gondot, ma sikeres mérnök-, tanár-, közgazdász-, orvos és jogászként dolgozhatnak.

Említésre méltó, hogy gyülekezetünk volt egykori tagjai Vavrinčikné szül. Menyhért Viola, Skřivánková szül. Menyhért Valéria egyetemi docensek a Kassai Műszaki Egyetem Gépészeti Karán illetve a J. Šafárik Egyetem Természettudományi Karán, Kaszonyi Sándor a Szlovák Műszaki Egyetem Vegyészeti Karán egyetemi docens. Méltán lehetünk büszkék - külön megemlítve- a nagyráskai református egyház egykori tagjára, Jakab István nyelvészre, egyetemi docensre aki nyugdíjba vonulásáig 35 éven át a Komenský Egyetem Magyar Tanszékének a tanáraként oktatott sok-sok felvidéki diákot magyar nyelvünk ismertére. Nyugdíjba vonulása után mind a mai napig a Komáromi Selye János Egyetem Teológiai Karán retorikát és stilisztikát oktat. Számos könyve és írása jelent meg, melyeknek a témája a magyar nyelv helyes használata, nyelvünk ápolása. Jelenleg a Vasárnap című hetilap Nyelvelő rovatával is próbálja a szép és helyes magyar beszédre, szóhasználatra nevelni a széles olvasóközönséget.[19]